A kis én útja a pszichózis, a borderline (határeseti sérülés) és a neurózis lépcsőfokain

2018.07.24. 17:00

A kis én útja a pszichózis, a borderline (határeseti sérülés) és a neurózis lépcsőfokain

A kis én útja a pszichózis, a borderline (határeseti sérülés) és a neurózis lépcsőfokain

Bár egy pszichotikus állapotú ember látszólag közelebb van Istenhez, mint az őt elmegyógyintézetbe záró „érett felnőttek mégis boldogtalanabb. Ha valaki fejlődésének ezen a kezdeti stádiumán nem jut teljesen túl, szinte reménytelen kiegyensúlyozott, boldog életet élnie a későbbiekben.

A személyiség alapjai és a kvantum-pszichológia - 2. rész

Előző bejegyzésünkben azt a paradoxont vizsgáltuk, hogy a személyiségfejlődés, amely az elkülönülés kibontakozása a Tudatosság szemszögéből éppen visszafejlődésnek tűnhet. A határok eltűntetése azonban a korai szakaszokban az én szétesésével (pszichózis) fenyeget, így egyértelművé válik, hogy erről a szintről vissza nem, csak előre vezethet út. Ha a fejlődő én épségben túljut a pszichotikus szakaszon, de a következő szinten ragad le, borderline, azaz határeseti sérülést szenved. Az ilyen ember boldogságára is igen kevés esély van terápia nélkül. A még később sérülő neurotikus személyiség az élet egyre több területén lesz képes kiegyensúlyozottan mozogni, de bizonyos hiányai miatt még mindig segítségre szorul. Végül még a fejlődés során átléphető főbb szinteket, a pszichotikus, a borderline, majd neurotikus lépcsőket meghaladó, a nagyobb sérüléseket elkerülő „érett személyiség” életében is felbukkannak olyan helyzetek, amelyeket segítség nélkül nemigen tud megoldani. Persze egy ilyen személy a hétköznapokban többnyire jobban érzi magát.

Úgy tűnik tehát, minél távolabb kerülünk az Egységtől, annál jobb a közérzetünk.

Minél szilárdabb a személyiségünk szerkezete, annál több terhet bír el. És amikor már rengeteg terhet elbír, szembe kell néznie a legnagyobb kihívással: Minden, amit felépített, és stabil építményként személyiségének hitt, puszta illúzió. Úgy tűnik, meg kell érnünk arra, hogy felismerjük: éntudatunk káprázat csupán, nem valóságos.

A legtávolabb kell kerülnünk Önvalónktól ahhoz, hogy felismerjük, mennyire eltávolodtunk Tőle.

Képzelj el egy rágógumiból fújt gömböt. Minél nagyobbra fújod, felszíne minél távolabb kerül a kiindulási helyétől, annál nagyobbat csattan amikor kipukkad. De elképzelhetsz egy rugót is, amit egyre erősebben nyomsz össze. Minél erősebb ez a nyomás, minél kisebbre préseled össze, annál nagyobb lendülettel ugrik vissza a helyére, amikor elengeded. Minél távolabb kerül a kis „én” Istentől, annál boldogtalanabb, és annál jobban vágyik vissza hozzá. Ugyanakkor ahogy a rugó is akkor a legerősebb, amikor a legkisebbre nyomjuk össze, az „én”-ben is ilyenkor van a legtöbb erő. A személyiségfejlődés is ugyanezt jeleníti meg az egyszeri földi élet színpadán.

Az érett személyiségben sokkal több erő van ahhoz hogy hazataláljon az Egységbe, mint az éretlenben, hiába van látszólag távolabb a céltól.

Ha egy vonat öt perce indult Budapestről Záhony felé, míg egy másik öt perce indult Záhonyról Budapest felé, melyik van közelebb a fővároshoz? Természetesen az első. És melyik fog előbb a fővárosba érkezni? Nyilván a második. Az elsőnek az a dolga, hogy távolodjon, eljusson a határig, és csak utána fordul vissza. A kis „énnek” el kell távolodni a Forrástól, hogy visszatérhessen. Az újszülöttnek előbb el kell hagynia az Egységet, és jól elkülönült személyiséggé kell válnia ahhoz, hogy újra egyesülhessen a Mindenséggel.

Ha éretlen felnőtté váltunk (vagyis feldolgozandó gyermekkori sérüléseink vannak), ami igen gyakran megesik, előrébb való számunkra az önismereti (terápiás) munka, mint a spirituális irányzatok sokaságának követése. Persze nehezebbnek látszik, ezért gyakran választjuk a varázsütésre mindent megoldani ígérő ajánlatokat. Ennek eredménye az, hogy érzelmi elköteleződésünk (elfogultságunk) és elméleti tudásunk gyarapszik, miközben személyiségünk egyáltalán nem érik, és ugyanazokat a fájdalmakat éljük át újra (magunkban vagy a külvilágra vetítve).

Előbb érett felnőtté kell válnunk ahhoz, hogy újra gyermekké válva beléphessünk a mennyek országába.

Ehhez pedig néha igen mélyre kell ásnunk saját személyiségünkben.
Folytatás a jövő héten!

Dr. Hoffmann Gergely: A Végtelen Egyszerű című könyve (A személyiség alapjai c. fejezet) alapján.

A személyiség-fejlődés lépéseinek megértése és önismereti átélése a hatékony segítő munka alapja, amely nem csak a segítséget kérőt, de magát a segítőt is védi. A TÉT® Akadémia Önismereti képzésén és Transzperszonális Életút-tanácsadó képzésén ezért fordítunk nagy hangsúlyt erre az anyagrészre, amely sajnos a holisztikus és ezoterikus segítő-képzések döntő részéből egész egyszerűen hiányzik. A képzés tematikájának megismeréséhez kattints ide.